Turul Állatkórház és Patika

“Dr” Kópé Vakkantásai I.

Így kezdődött…

Dr Kópé

Dr Kópé

4 hónapos lehettem, amikor elmentünk a gazdámmal autókázni. Nagyon boldog voltam, ugyanis amióta az eszemet tudom, mindig látni akartam, hogy milyen a város. Miután kinyílt az ajtó, egy szempillantás alatt kiugrottam. Mélyen és elégedetten beleszippantottam a levegőbe. Éreztem, ahogyan átjárja orrüregem minden ismert és ismeretlen zugát a város illata. Őszintén szólva, meglepődtem, össze voltam zavarodva. Ez a kipufogógázzal dúsított levegő, lenne az ínycsiklandó városi illat, amitől összeszalad a kutyák szájában a nyál? Hol van a sült kolbász illata? A fenséges hurkát hol sütik? Nem is említve a többi malacságot, ami a hentesnél kapható!? Hiába vakkantottam, a kérdéseimre nem kaptam választ. Megfordultam, hogy gazdám tudtára adjam mérhetetlen felháborodásomat, de nem volt ott senki. Még láttam, ahogyan mindennél jobban szeretett gazdim autója egyre gyorsabb lesz és távolodik. Kiabáltam, hogy vegyen fel, futottam utána. Sajnos nem értem utol. Imádatom tárgya az út szélén hagyott, egyedül, védtelenül. Kétségbe estem, a szívem összetört.  Majd hirtelen egy ütést éreztem. Nagyon fájt.

genericcialisonlinepharmacie.com viagra blue canadian pharmacy meds efectos viagra duracion cialis viagra combination

Néhány órával később egy hideg asztalon ébredtem. Egy aggódó köpenyes ember, összeráncolt homlokkal nyomogatott, vizsgálgatott, valami furcsaságot belém is szúrt. Valójában nem éreztem fizikai fájdalmat, a szeretett kisgazdám által okozott kínkeserves lelki gyötrelem, vagy a megfelelően adagolt fájdalomcsillapító minden kellemetlenséget és éberséget elnyomott.

Néhány hétig egy pihe-puha pléddel kibélelt ketrecben éltem. Valójában luxusszállodában éreztem magam. Kitűnő gondozási és ápolási ellátásban részesültem. Forróvizes palackkal melegítették az ágyacskámat és a fenekemet. Simogatás, pocakvakarás, szobapincér. Kell ennél több? Egyetlen hiba volt: az étel. Napokon keresztül egy sárga csúszós valamit szolgáltak fel. Francia konyha, biztosan francia konyha. 

Amíg a luxusketrecemben lábadoztam és koktélomat kortyolgattam, amit egy hosszú, vékony szívószálon keresztül adagoltak, a lábamon keresztül – a franciák, biztosan a franciák felelősek ezért is – bőven volt időm szétnézni. Legtöbbször lábakat láttam, emberlábakat, kutyalábakat, macskalábakat, nyúllábakat, mindenféle lábakat. De volt egy dolog, egy szemet gyönyörködtető, csupa fa és bőr, szétrágni való remekmű. Éreztem, hogy ezt a hófehér csodát az apró, éles fogaimra találták ki.

A kellemetlen és szívszorító útszéli kalandom óta, most éreztem először, hogy érdemes meggyógyulni valamiért. Kutyaszemmel varázslatosnak látott papucs segített, hogy felépüljek – illetve a köpenyes embernek és munkatársainak is köszönhetem. Minden nap, minden órában, minden percben terveket szövögettem, mentálisan készültem a nagy napra; a nagy napra, amikor megszerzem a papucsot.

Vártam, türelmesen vártam, közben egyre erősebbnek és tettre késznek éreztem magam. Nagy örömömre a francia konyhát sem erőltették. Majd végre eljött az idő, az én időm! A lábak hibát vétettek: nyitva hagyták a ketrecem ajtaját! Hason csúszva, egy vakkantás nélkül, elosontam a kincsig, megragadtam és hirtelen a helyemen is voltam. Feneketlen büszkeséget és elégedettséget éreztem. Azonban örömöm, mindössze néhány percig tartott, az egyik pár lábhoz tartozó ember észrevett és elvette a drágaságomat. Szidás helyett, beárult a köpenyesnek. Egyébként ma már ők az imádott Gazdáim. Gondoltam, most jön a nemulass… Nyomogatás, vizsgálgatás, francia konyha, lában át elfogyasztandó koktél… De a legjobban a csalódástól féltem. Féltem, hogy kiraknak a rémisztő út mellé, a sok száguldozó, dudáló autó közé. Rettegtem, hogy újra magamra hagynak, hogy elveszítem azokat, akiket mindennél jobban megszerettem.